-Hanna..Hallottam a hírt Alex apjáról. Te jól vagy? Zaklatottnak tűnsz.-szólt hozzám óvatosan Gina az aulában.
-Alex miatt aggódom. Reggel elment és nem jött vissza azóta.-borultam kezeim közé.
-Hé, semmi baj. Biztosan vissza jön csak kell neki egy kis egyedüllét.-simogatta a hátam.
-Gina! Ah hát itt vagy. Gyere velem Petihez.-jelent meg Betti.
-Most nem érek rá bocsi.-fordult felé aztán vissza hozzám.
-Ne már. Hanna csak ki bírsz öt percet közönség nélkül, nem?!-nézett rám haraggal a szemében.
Nem szóltam semmit csak fel álltam és elmentem onnan.
-Hanna! Várj meg!-jött utánam Gina.
-Ne menj már utána, mint valami kutya!-szólt rá Betti.
-Nem tudom mi a bajod de nagyon furcsán viselkedsz. Így nem szeretnék foglalkozni veled. Rosszidulatú vagy. Hanna a barátod nem? Így bánunk a barátunkkal?!-hagyta ott Gina és utól ért.
-Semmi baj Gina. Tényleg.-sandítottam felé és elsétáltam a szobám felé. Összepakoltam egy kis táskába pénzt és iratokat. Elhatároztam, hogy megkeresem Alexet. Bármerre is kell mennem. Kiindultam a kapun és némi magyarázkodás után ki léptem az épületből.
-Hanna! Állj meg! Hova mész?-hallottam meg Peti hangját a távolból.
-Megkeresem Alexet.-szóltam vissza.
-Veled megyek.-futott felém.
Megvártam és együtt sétáltunk tovább.
-Segítek. Egy nő ne járkáljon egyedül. Meg amúgy is, én régebb óta ismerem. Van egy pár tippem hol lehet.
-Hol vannak a többiek?
-Csak én jöttem. Láziék nem ismerik úgy, mint én.
Bólintottam és hagytam, hogy elkísérjen.
-Hol keressük először?-kérdeztem a vonat állomáson.
-Mikor kicsi volt mindig a Velencei-tóhoz ment az apjával. Próbáljuk meg ott.
Megvettük a jegyeket Székesfehérvárra. A vonaton próbált megnevettetni és terelni a gondolataim, de bármennyire kedves is volt csak Alexre tudtam gondolni. Mikor megérkeztünk taxit fogtunk és egyenesen a tóhoz mentünk.
-Te keresd a part végén, én az elején.-mondtam sietve.
-Nem kóborolsz egyedül. Együtt jöttünk, együtt keressük.
-Legyen.-hagytam rá és elindultam jobbra.
Mellém futott és rám mosolygott. Mi ez az idióta vigyor?
-Hanna...-szólalt meg nem sokkal ahogy elindultunk.
-Hmm?-fordultam felé.
-Amikor először ide jöttél..És én nem éppen helyénvalóan viselkedtem veled..Elég kínos ezt felhoznom, de a lényeg, hogy...-hadarta-Sajnálom. Egyszer ki akartam mondani.
Ez meglepett. Nagyon is. Őszintének éreztem.
-Értékelem. Bocsánat kérés elfogadva. Habár nem szeretem, ahogy Bettivel bánsz.
-Mit tettem?-nézett nagy szemekkel.
-Egy, köztudottan megcsalod, kettő, mindig lecsekkolsz előtte, ha már megcsalod a legjobb barátnője tabu, három, nem értékeled eléggé.
-Oh..-realizálta-Jogos. Nincs semmilyen kifogásom. Kicsit lehetnék tapintatosabb is csak már régóta nem szeretem. Nem tudok hazudni sem neki, sem magamnak.
-Akkor engedd el őt! Hadd találjon valakit, aki értékelné.
-Már kifizettem. Ez nem így megy.
-Pontosan így megy. Ti fiúk úgy vesztek meg minket, mint egy darab húst.-néztem rá daccal.
-Pontosan ez hiányzik nekem belőle. Pont ez a reakció.
-Az utálat?-néztem rá meglepődötten.
-Az önbecsülés.-nézett a szemembe egy hosszú pillantra, majd előre fordult.
-Bettinek van önbecsülése.
-Nekem eddig nem mutatta ki. Igen szokott hisztizni de sosem merné a szemembe mondani, hogy zavarja, ha mással flörtölök, vagy, hogy nem akar alávetett lenni. Inkább csak tűr és csendben van. Nekem nem egy bólogató kutya kell hanem egy társ. A rendszerünktől eltekintve, én erre vágyom.
-Hmm.-gondolkodtam el-Akkor még mindig nem értem mi tart vissza egy új társ választásától?-néztem fel rá.
-A többi lány is ugyanolyan. Aki pedig tökéletes lenne elérhetetlen.-nézett le rám egy szomorú mosollyal.
Mi? Most rám célzott? Zavartan néztem el az ellenkező irányba. Nem tudtam mit mondani. Valamit épp mondani akart, de mikor megpillantottam Alexet a parton ülve azonnal felkiáltottam.
-Ott van.-futottam felé.
Hevesen szaladtam az irányába, egészen akkora lendülettel, hogy felborult az egyensúlyom és ráestem. Hatalmas döbbenet ült ki az arcára és némi sokk is. Elterült alattam, én pedig megtámaszkodtam felette a fűben. Szemein lehetett látni, hogy kisírta magát párszor, arca sápadt, falfehér, haja kószán, de mégis tökéletesen omolva ereszkedett a fűbe. Rám emelte nagy, mogyoró barna szemeit és egy kis köhécselést is kiengedett.
-Van érzéked a hatásos belépőkhöz.-mosolyodott el.
-Bocsi..-ültem fel-Egész nap kerestelek és amikor megláttalak nem tudtam féken tartani magam. A legrosszabbra gondoltam. Hogy tűnhettél így el?-dorgáltam meg.
-Magányra vágytam kicsim. Ne haragudj, ha megijesztettelek.-simította meg az arcom.
-A lényeg, hogy jól vagy.-fogtam meg a kezét. Peti végül oda merészkedett hozzánk.
-Még mindig itt sírod ki magad, mint valami kislány?-heccelte zsebre tett kézzel.
-Te mit keresel itt?-lepődott meg Alex.
-Valakinek el kellett kísérnie a kis katonád.
-Köszönöm.-biccentett felé, majd kezet fogtak és Peti felsegítette a földről. Én is felálltam. Kissé kínosan éreztem magam az előző beszélgetés után.
-Minden oké, haver?-nézett rá komolyan Peti.
-Ja, persze. Csak nehogy te is bőgni kezdj.
Felnevettek, én pedig elmosolyodtam.
-A faterod egy legenda marad. Te pedig a következő leszel. Most elvesztettél egy biztospontot, de ne felejtsd el hányan állnak mögötted és milyen szerencsés vagy, hogy itt van a gyönyörű feleséged, aki annyira aggódott érted, hogy megszegte a távozási házirendet és még engem is elviselt.-nézett rám szemforgatva.
Aprót felnevettem. Alexet pedig szemmel láthatóan jobb kedvre derítette. Most éreztem igazán milyen erős a barátságuk, és mennyire ismerik egymást. Petit jobban, mint a többieket.
-Mostantól szemmel tartalak titeket!-nézett ránk komolyságot imitálva, aztán mind kuncogni kezdtünk.
-Menjünk vissza.-szólalt meg Peti-Alex, te is jössz?
Kíváncsian néztem fel rá. Ő vissza nézett rám és biccentett. A visszaúton csendben néztünk kifelé az ablakon. Megfogtam a férjem kezét, Peti pedig a vállamra dőlve szunyókált. Most annyira szomorú volt, hogy ez sem zavarta. Mikor vissza értünk az emberek kíváncsi szemekkel vizslattak minket.
-Köszi Peti a segítséget. Mi most megyünk.-álltam meg az ajtónk előtt nem sokkal.
-Bármikor.-mondta csillogó szemekkel nézve rám és el is ment, mi pedig a szobába.
-Ettél már? Enned is kéne valamit.-szóltam hozzá.
-Nem vagyok éhes. Lefekszem.-jelentette ki bágyadtan.
Elterült az ágyon hason fekve, arcát oldalra fordítva. Sajnálattal a szívemben lefeküdtem mellé, majd egy könnyed mozdulattal átlendítettem a karom vállán és magamhoz húztam.
-Minden rendben lesz kis tigris.-pusziltam bele a nyakhajlatába.
Fel akartam állni, de magához szorított.
-Hé, még vannak óráim.-kuncogtam.
-Ne menj! Kérlek.-suttogta.
Olyan szomorú hangon kért, hogy nem hagyhattam ott.
-Rendben. Maradok.-feküdtem vissza mellé átkarolva hátulról.
Bár már férfi volt, kisgyermekként törpült el kezeim között. Olyan egyszerű és megtört volt. Nyoma nem volt a nagy rangú, pökhendi fiúnak, akit megismertem. A sötétben kirajzolódott az arcvonala.
-Kérdezhetek valamit?-szólalt meg halkan.
-Persze.-néztem őt, próbálva megfejteni milyen arcot vághat.
-Örülnél ha nem lennék, ugye? Igazából arra vágysz, hogy megszabadulj tőlem.
Szünet. A szívem is talán kihagyott egy ütemet. Egy részem igent mondana, a másik viszont...
-Nem örülnék, ha nem lennél. Senki halála nem tenne boldoggá soha.
Ezzel félig válaszoltam is. Hazudni pedig nem hazudtam.
-Nem maradt senkim Hanna. Csak te. De nem kényszerítelek tovább, hogy velem maradj. Apám halála valamit megváltoztatott bennem. Szeretném ha boldog lennél, még akkor is, ha azt nélkülem érzed csak...-ült fel elszántan.
Talán csak a félsötét játéka volt, de mintha a könnyeit törölgette volna. El sem hiszem mit mondott az előbb. A fiú, aki éveken át keresett, mindent és mindenkit elsöpört az útjából, hogy maga mellett tartson, aki eljegyzett, aki szeret engem...Igen, most már biztos voltam benne. Alex szeret engem. Képes lenne elengedni?
-Ne tegyél olyan ígéreteket, amiket nem tudsz megtartani.-ültem fel én is.
-Komolyan mondtam.-fordult felém-Lehet azt érdemlem, hogy egyedül legyek. Te pedig az egész világot érdemled. Ennél biztosan többet.-csuklott el a hangja.
-Te mindent meg adsz nekem, amire szükségem van.-könnyeztem be.
Nem bírtam elviselni a látványát. Az önutálat csak úgy sütött róla. Ez pedig fájt.
-De nem vagyok Dénes!- vágta rá egyből
-Ugye?-nevetett fel fájdalmasan.
-Nem, tényleg nem vagy.-néztem a szemébe.
Komoran bambult felém.
-De nem is kell, hogy ő legyél. Pont ettől vagy különleges.-húzódtam közelebb.
-Különleges...-mormolta maga elé.
-Igen, az vagy.-nyomatékosítottam benne.
Hirtelen fel állt és oda dobott elém egy fegyvert. Megrettentem a látványtól is.
-Ebben mi a különleges? Hm?-mondta már félig sírva-Nekem ez az életem Hanna. Nem vagyok jó ember. Téged sosem bántanálak, ezt te is tudod. De mást habozás nélkül, ha kell. Úgyhogy még egyszer megkérdezem. Ezt szeretnéd?-nézett rám reménykedve-Mert ha igen, ígérem, hogy egész életemben megpróbállak boldoggá tenni és mindent megadni neked. De ha nem...Akkor szabadon távozhatsz. Lehet egy olyan életed, amire vágysz. Dráma és veszély nélkül. Tiéd a döntés.
Sokkoltan hallgattam végig. Nem tudtam megszólalni sem egy percig.
-Ha..Ha elmész, kérlek ölj meg! Mert nélküled annyit ér az élet, mint vaknak a térkép. Nekem nem kell az a sors, amiben te nem vagy. Úgyhogy tedd meg! Tedd meg, mert látom a szemedben, amit a szád nem mond ki. Tessék, itt van.-fogta a pisztolyt, a kezembe nyomta és maga felé fordította a mellkasának nyomva.
-Elég!-szóltam rá sírva.
-Gyerünk kicsim! Semmi baj.-mosolygott rám könnyes szemmel.
Bumm. A fegyver elsült. Az idő megállt és egyetlen egy perc örökkévalóságnak tűnt. Meghúzta a ravaszt. Meghúzta a kibaszott ravaszt!
-Úristen...-néztem a szemébe.
Összerogyott, én utána kaptam és kezeim között estünk a padlóra együtt.
-Nem!-üvöltöttem keservesen-Nem! Ezt nem teheted!-rángattam.
-Köszönöm.-suttogta halkan, majd láttam kialudni a fényt a szemében.
"SZABAD VAGY! FUSS! ROHANJ! MENEKÜLJ!" Ezt súgta a belső énem. Valóban szabad akartam lenni. De nem ilyen áron. Alex meghalt. Olyannyira el voltam foglalva a saját magam fájdalmával, hogy nem vettem észre ő mióta szenved és mennyi mindent nyomhatott el magában. Talán ebben a percben is értettem meg igazán mennyire szeretem. Remegő kezeim közé vettem gyönyörű arcát és csak bámultam nem látva könnyeimtől. Homlokon csókoltam, két arcán és végül ajkaira leheltem egy utolsó, remegő, könnyes csókot.
-Ég veled...Férjem.
Most először és utoljára mondtam ki neki ezt a szót, habár életében már soha nem hallhatta.
A padlót elárasztotta a vér és a ruhám is megfogta. Tudtam, hogy engem gyanúsítanának, ha ránk találnának így. El kellett mennem, amilyen gyorsan csak lehet. Pár ruhát, apa pulcsiját, a jegygyűrünket és az irataim eltéve rohantam ki a szobából. Bettiék szobája előtt állva kopogtattam hangosan dobogó szívvel.
-Ki az?-jött ki Peti mormogva Betti helyett, de amint végig mért és látta a kinézetem és arckifejezésem berántott a szobába.
-Jézusom Hanna, mi a franc történt veled?-fogta meg az arcom aggódva.
-El kell tűnnöm innen. Tudom, hogy Betti valamilyen oknál fogva haragszik rám, de tudnia kell...-nyeltem könnyeim-Tudnia kell, hogy szeretem. Ő a legjobb barátnőm és az is marad. Kérlek vigyázz rá, miután elmegyek. Talán soha többé nem találkozunk.
-Hé..Betti bent van a szobában. Szerintem mindent hallott.-biccentett az ajtó felé.
-Akkor csak nem érdeklem már.-bólintottam-Semmi baj. Ég veletek.-viharoztam ki a lakásból sajgó szívvel. Lépéseket hallottam mögöttem futni.
-Várj!-jött utánam Betti hevesen.
Reménytelien néztem vissza rá.
-Hát te meg hogy nézel ki?-könnyezett be-Nem tudom mi történt, de nem akarok haraggal elválni. Sokat gondolkodtam és nem voltam túl jó barát mostanában. Sajnálom.-ölelt át szorosan.
-Semmi baj. Ginával tartsatok ki. Ígérem kihozlak titeket is egyszer. De most mennem kell.-pusziltam meg a karját és sietősen kifutottam a hátsó kijáraton. Csak futottam és futottam. Fogtam egy taxit és a vasútállomásra mentem egyből. Anyámékhoz nem mehettem többé. A rokonaimhoz sem. A volt barátaimhoz sem. Egyetlen lehetőségem maradt. Dénes...Megvettem az első jegyet hozzá és szívből reméltem, hogy még ott lesz. A vonaton átöltöztem a mellékhelyiségen. Meredten bámultam ki az ablakon. Annyi érzés kavargott bennem. Jobb kezemmel a mellkasom fogtam, mintha bármelyik percben kieshetne onnan.
-Te tetted, ugye?-nézett rám a velem szemben ülő nő.
-Tessék?-riadtam meg.
-Igen, ő volt az. Egy GYILKOS!-kiáltott rám egy kislány a másik ülésről.
-MEGÖLTED! MIATTAD HALT MEG!-kiabálta az egész vonat.
A fülemre szorítottam a kezem.
-Nem! Nem én voltam! Nem...-sírtam forgolódva csukott szemmel.
-Hölgyem, jól van?-érintett meg a kalaúz.
Kinyitottam a szemeim, körbe néztem de a vonat üres volt.
-I-Igen...-biccentettem.
-A jegyét kérném.-tekintett le rám aggódva.
-Máris adom.-vettem elő és átadtam neki.
Kilyukasztotta és vissza adta nekem. Mi volt ez? Kezdek megőrülni?
