Reggel a nővér ébresztett. Letette mellém a reggelit. A tálcán volt egy pirula is, amiről azt mondta be kell vennem. Pár perc múlva a főorvos is megjelent.
-Jó reggelt!-köszönt kedvesen.
-Jó reggelt!-mondtam vissza.
-Bizonyára sejted miért vagyok itt.
-Az eredményeim miatt?
-Úgy van.-bólintott.-Nézd, Abigél! Jobban átvizsgáltuk az ügyet és az alacsony vérnyomásod miatt volt orrvérzésed. Viszont a gondviselőd, Antal elmondása szerint az étkezéseddel is lehetett a probléma. Keveset eszel. Mi ennek az oka?
-Nos. Úgy gondolom, hogy annyit eszek amennyit bírok.-vontam vállat.
-Nem inkább azért teszed, hogy mások szépnek lássanak? Vagy mert nem vagy megelégedve magaddal?-nézett úgy, mint aki próbál hatást gyakorolni rám.
-Azért is. De minden lány így van. A legtöbb!-tettem hozzá.
-Áhh sejtettem. Ezesetben valószínű testképzavarod is van. Ez már látszik. Hiszen inkább hízó kúra kéne neked, mintsem fogyó. Lehetséges, hogy lelki okokból is kimerült lehettél, rosszul étkeztél, ami miatt a vérnyomásod lement és elájultál. Hívni fogunk egy pszihológust. Mindenképp. Ne aggódj, ez nem szégyellni való dolog. Ők olyanok mint a barátok, csak okosabbak. Meghallgatnak és segítenek tisztán látni.-mosolygott.
-Nem kérem a segítségét.
-Ilyen esetekben alap eljárás, hogy küldünk. Csak beszélgetsz egyet. Nem kihallgatásra mész, mert bűnöztél!-nevetett fel.
-Hát jó.-bólintottam.
Úgy sem tehettem semmit. Bajom meg nem lesz tőle. Az orvos kiment és magamra hagyott. Pár óráig csak a telefonom nyomkodtam. Délután bejött hozzám egy barna hajú, harmincas éveiben járó nő.
-Szia!-mosolygott és leült egy székre az ágyam mellett.
-Jó napot!-köszöntem.
-Egy kicsit beszélgessünk!-vette elő jegyzeteit.
-Rendben. Mit szeretne tudni?-ásítottam.
-Beszélj nekem a barátodról! Antal, ha jól tudom.-jegyzetelt.
-Nem. Nincs barátom. Nem rég lett vége a kapcsolatomnak, ami amúgy sem Antival volt.
-Ohh. Elnézést. Mi miatt lett vége?
-Muszály?
-Ebből is eredhetnek a gondjaid. Szóval mesélj.-dőlt hátra.
-Nos. Fogalmazzunk úgy, hogy rájöttem ő nem való hozzám. Meg úgy alapból félre ismertem. Tegnap szakítottam vele.
-Kicsit bizonytalannak tűnsz. Biztos nincs más oka?
-Nem szokásom a hazudozás.
-De mindenkinek vannak titkai.
-A titkok azért titkok mert csak mi tudjuk.-szugeráltam.
-A titkok terhek. Amint megosztod valakivel, megkönnyebbülsz.
-Lehet. De van, hogy a terheink tesznek erőssé.
-A bizalom nem gyengeség.
-De igen. Mert nem tudod kiben bízhatsz. Ha fontos dolgot osztassz meg bizalmatlan emberrel, elárulod a gyenge pontod, vagyis már gyenge vagy.
-Érdekes szemléleted van.-tette le a tollat.
-Nem érdekes. Csak eszes.
-Az érdekes. Egy okos ember mindig az.
-Akkor nincs miről beszélnünk.-vettem záróra a beszélgetést.
-Egy jó tanács. Sose szűnjön meg önmaga lenni. Mindegy mit kap az élettől. Mindent kibír, amíg megőrzi önmagát.-bólintott majd felállt és kisétált.
Az orvos egy óra múlva bejött hozzám.
-Jó napot!-köszöntem.
-Szervusz!-mosolygott-Jó híreim vannak. A pszhihológus szerint nincs bajod és szerintünk sincs. A gyógyszerek stabilizálták a helyzeted. Haza mehetsz.
-Ez nagyszerű. Na és a szomszéd fiú?
-Ő már haza ment.-mosolygott.
-Áhh. Nos. Köszönök mindent.-bólintottam.
-Ugyan. Kórházi kötelességünk meggyógyítani. Miután össze pakoltál kijelentkezés nélkül haza mehetsz.
-Rendben. Viszlát!-köszöntem el.
-Szia szia!-köszönt el és kisétált.
Eltettem az este behozott dolgokat a táskámba és kimentem az épületből. Felhívtam gyorsan Antit.
-Szia! Kiengedtek. Értem tudsz jönni?
-Szia! Persze csak maradj ott.
-A kórház előtt várlak.
-Sietek.-mondta és letette.
Olyan tíz perc múlva ott is volt. Beszálltam és becsatoltam magam.
-Na?-kérdezte.
-Nincs semmi bajom.-néztem rá.
-Akkor mi tartott idáig?
-Hívtak hozzám egy pszihológust.
-Jézusom. De miért?
-Beszélgetni. Azt mondták a stressztől ájultam el.
-Dénes miatt stresszeltél, igaz?-nézett maga elé komoran és dühösen egyben.
-Nem csak. De főként igen.
-Jobbat érdemelsz.-nézett rám.
-Tessék?
-Jól hallottad.-tette rá kezét az enyémre.
-Mint például?-néztem a kezünkre majd rá.
-Nem érdekes.-vette le kezét és elkezdett vezetni.
Az úton többet nem beszéltünk. Megérkeztünk és miután beparkolt a garázsba bementünk a házba.
-Kis csibém, hát megjöttél!-ölelgetett meg Berta néni.
-Igen meg.-mosolyodtam el.
-Semmi bajod? Hadd nézzelek olyan kis sápadt vagy. Bizonyára mert még nem ettél a levesemből. Gyere szépen.-fogott kézen és leültetett az asztalhoz. Hozta a levesét és letette elém.
-Így ni. Egyél csak. Nehogy elájulj megint.-simogatta meg a vállam.
-Nem fogok. Köszönöm biztos finom.-mosolyogtam.
-De még mennyire. Na megyek főzni az ebédet. Majd jövök.-sietett a konyhába.
Megettem a levesem. Felsétáltam a szobámba és ledőltem aludni. Fáradt voltam. Sokat aludtam. Mire felkeltem már délután lehetett. Álmosan kiléptem az ajtón. Lesétáltam a nappaliba. A kanapén Dénes feküdt.
-Ohh.-mondtam és vissza fordultam.
Fanni jött le a lépcsőn velem szemben.
-Hanna!-köszönt hangosan amit Dénes is meghallott és egyszerre jöttek oda hozzám.
-Sziasztok!-pásztáztam a földet.
-Jól vagy? Máris kiengedtek?-kérdezte Fanni.
-Jól vagyok. Kiderült hogy nincs bajom.
-Ahh de jó. Aggódtam már.-mondta és adott egy ölelést.
-Beszélhetnénk?-nézett rám Dénes.
-Nincs miről.-vontam vállat.
-Komolyan ezt játszuk? Mostantól nem beszélünk?
Egy ideig töprengtem majd a szemébe néztem.
-Nem. Nem fogunk. Többé nem vagyok a tiéd. Végeztem.-mondtam határozottan és felsétáltam a szobámba ott hagyva őket. Elmentem zuhanyozni. Miután végeztem átsétáltam a szobámba és megszárítkoztam. Ledobtam a köntöst és felhúztam a bugyim. Épp a melltartóm akartam amikor kopogtak.
-Ki az?-kérdeztem.
-Én vagyok.-mondta Dénes.
-Most nem jó, öltözök.
Több szó nem hangzott el ugyanis abban a percben benyitott én pedig automatikusan össze fogtam a melleim tenyereim közé.
-Jézus menj ki! Mondtam, hogy öltözök!
-Basszus...-nézett végig rajtam.-Ne haragudj.-fordult el.
-Kimennél amíg felöltözök?
-Egyébként láttalak már öltözni.-kuncogott.
-Ez más. Már nem vagyunk együtt. Na meg nincs rajtam melltartó.
-Az engem egy cseppet sem zavar.-hallottam perverz vissza fojtott nevetését.
-Kifelé!-kiabáltam.
-Jó jó megyek már.-nevetett sunyin és kiment.
Hamar felöltöztem. Illedelmesen kopogott.
-Szabad?-röhögcsélt.
-Most már igen.-sóhajtottam.
-Így is mocskos a fantáziám.-kapta be alsó ajkát.-De a kedvedért most jó fiú leszek.-kacsintott.
-Ajánlom is. Szóval. Mit szeretnél?
-Ne add a hülyét cicám, nagyon jól tudod mit akarok.-állt be elém.
-Az nem fog megtörténni.
-Jelenesetben te vagy a perverz.
-Nálad nem tudni mikor gondoljak perverz dologra vagy normálisra.
-Ezesetben beszélni jöttem.-ült le mellém.
-Jól van. Akkor beszéljünk!-néztem magam mellé.
-Szeretnélek vissza kapni. Fontos vagy nekem.-fogta meg a kezem.
-Nem tudok ugyanúgy nézni rád a szülinapom óta. Te is tudod.
-Nem tudom elfogadni, ha nem járunk. Te is tudod.-szugerált.
-Én...Nem fogok bele menni egy kényszer kapcsolatba.
-Rossz a felfogásod. Ez nem egy parancs, ez egy kérés volt.
-Amit nem tudok teljesíteni.-álltam fel.
-Ez az utolsó szavad?-állt fel ő is.
-Valószínűleg nem. Mert egy házban élünk. De ne keress!
-Nagy hibát követsz el.-indult kifelé.
-A tiéd az volt, hogy tönkre tetted a kettőnk kapcsolatát.
-Minden éremnek két oldala van.-mondta és kiviharzott.
Becsuktam az ajtót és ledőltem az ágyra. Nem voltam boldog. Pedig annak kéne lennem. Vagy...Nem tudom. Össze vagyok zavarodva. Dénes szavain töprengtem az ágyon elterülve, majd lementem a nappaliba. Nekem is volt tv-m. De nem akartam egyedül lenni. Ledőltem a nagy kanapéra Fanni mellé.
-Mi megy?-kérdeztem ásítva.
Kicsit összehúztam magam. Hideg volt.
-Az ezer éves beépített szépségek.-nevetett fel majd bele markolt a popcornba.
-Azt szeretem. Ezt a részt ismerem. Itt mutatja be az önvédelmet.-mosolyogtam majd átkaroltam felhúzott lábaimat.
-Gyere ide. A takaró felmelegít.-sajnált meg és maga mellé húzott. Rám terítette a takarót és felém nyújtotta a tálat.
-Köszönöm.-mosolyogtam.
-Nincsmit. Popit?
-Popinak hívod?-nevettem fel.
-Aha.-nevetett ő is.-Vegyél ha kérsz.
-Köszi. Majd később.-mosolyodtam el majd ledőltem a vállára.
Tudom, hogy biszexuális. De inkább tekintettem rá úgy mint egy barátra. Most, hogy már itt van egy ideje, kiderült nem is utálom. Sőt. Néha egész szerethető.
Fanni boldogan szemlélte ahogy fejem vállának támasztom és egyik kezét rátette a vállamra.
-Nee. Ez tudod melyik rész!-néztünk egymásra és felnevettünk.
Egész jó kis csajos estét csaptunk. Rengeteget nevettünk és hülyültünk.
A film közepe fele Anti is lejött a nappaliba. Mosolyogva nézett minket.
-Mizu bratyesz?-nézett rá Fanni.
-Csak lejöttem inni. Mi jót néztek?-huppant le mellém.
-Nem ismered fel?-néztem át rá.
-Jajj. Ne már. Fanni mindig ezt nézed. Nem unod?-nevetett fel.
-Én a transformerssel vagyok így. Megunhatatlan.-meséltem.
-Az én emberem!-karolt át nevetve Anti is.
Na most már kicsit furi volt a helyzet. Fanni az egyik oldalról karolt át, míg Anti a másikról. A fiú áthajtotta a fejem az ő vállára. Nem értettem miért tette. Furcsának is éreztem de nem mutattam jelét.
-Sad story új párnád van.-mutatott ujjaival könnyeket Fanni majd felnevetett.
-Te tarthatod a kis törpe lábacskáim.-nevettem fel és ölébe helyeztem a lábam.
Anti a mellkasára döntötte a fejem és cirogatni kezdte a hajam.
-Milyen kis cuki lábad van.-nevetett fel Fanni.
-Meg cuki baba hajad.-mosolygott Anti.
-Nem is. Na elég belőlem. Nézzük a filmet!
Keresztbe tettem a karom bő pulcsimban és össze húztam a szemöldököm.
-Cuki mikor durcizik, nem?-beszéltek össze a fejem felett.
-Nem vagyok cuki.-néztem fel rájuk.
Amolyan "ahh kis kutyát láttam" fejjel néztek rám én pedig feladtam és néztem tovább.
-Anti, kérsz takarót?-néztem fel rá mellkasa alól.
-Megkapjátok az enyém. Én felmentem aludni. Álmos vagyok.-kelt fel a lány.
Oda hajolt hozzánk és nyomott egy puszit az arcunkra.
-Jó éjt cukorkáim.-mosolygott és felszökkent az emeletre.
-Gyere ülj az ölembe és jobban ránk fér a takaró!-mondta Anti.
Beleültem az ölébe, ránk terítette a szörmét és úgy néztük tovább. Háttal ültem neki. Hírtelen belepuszilt a nyakamba és mivel csikis vagyok össze húztam a nyakam és felnevettem.
-Ne már Antiii!-kuncogtam.
-Megzabállak.-nyomott egy puszit az arcomra.
-Olyan dilinyós vagy!-nevettem fel.
Kezével átkarolta a hasam.
-Te nem adsz puszit?-kérdezte boci szemekkel.
-Én nem.-mondtam direkt és szakadtam az arc kifejezésén.
-Akkor megcsikizlek!-vágott elvetemült fejet.
-Nee. Ajjajj.-mondtam boldogan mire lenyomott és csikizni kezdte a hasam.
-Nehh-nevettem-Antiii-sikítottam a csiklandosságtól-Elég! Jó jó adok!-mondtam nevető görcsöt kapva mire felkapott újra ölébe vele szembe.
-Te nem vagy normális!-kacagtam.
-Kérem azt a puszit!-követelte nemleges választ nem elfogadva.
-Ez megfelel?-mondtam és oda hajoltam az arcához, még egyszer rá mosolyogtam, és egy nagy puszit nyomtam a homlokára.
-Az arcomra is.-karolta át a derekam.
-De az már jóéjt puszi lesz!-karoltam át nyakát.
-Rendben.-bólogatott hevesen.
Az arcára is nyomtam egy nagy puszit és éreztem ahogy az arca megmozdul ahogy mosolyog. Már éppen felálltam volna, amikor vissza húzott és bele térdeltem a terpeszébe.
-Én még nem adtam neked jóéjt puszit.
Magához húzta a fejem és a számra nyomott egy puszit. Egymás száját néztük. Én nem tudtam ezt mire vélni. Hírtelen bele nézett a szemembe.
-Jó éjt Hanna!-szugerált szemeivel.
-Jó..Jó éjt!-néztem rá zavarosan.
Pillanatunkból DÉNES (!!!) zökkentett ki minket.
-Valamit megzavartam?-hallottuk meg hangját majd felé fordulva felálltam.
-Nem. Épp elköszöntünk.-hazudtam.
-Igen. Na nyomás aludni!-nézett rám egy fél mosollyal Anti.
-Jó éjt!-néztem rájuk majd felsiettem.
A szobámba beérve becsuktam az ajtót és bekuckóztam a takarómban. Csak arra tudtam gondolni amit Anti csinált. De miért csinálta ezt? Véletlenül? Barátilag vagy sem? Van ennek egyáltalán jelentősége számára? Efféle gondolatok keringtek a fejemben és nem hagytak nyugodni. Olyan puha volt a szája...Jó oké befejeztem. Semmi ilyesmi gondolkodás mód! Gyorsan elhesegettem kínos gondolataim és próbáltam aludni. Vajon ő hogy alszik ma éjjel? Na és Dénes? Biztos sejtett valamit...
