Reggel a telefonom ébresztett. Ahogy ébredeztem Viktor már fel volt öltözve. Nem tudom honnan szerzett ruhákat. Megdörzsölve szemeim kikeltem és a napfény áradatban nyújtóztam egy nagyot. Később észrevettem Viktor mennyire elmélyülten néz engem. Azonnal elbátortalanodtam és egyik karom simogatva néztem rá.
-Mióta vagy fent?-kérdeztem rekedtes hangon.
-Nem túl régóta. De egyszer már haza mentem pár cuccért.
-Jaa, látom. Elfordulnál amíg átöltözöm?-mosolyodtam el.
-Persze.-biccentett és megfordult háttal nekem.
Ahogy öltözködtem épp egy melltartó volt rajtam és egy farmer nadrág, amikor a szemem sarkából észre vettem ahogy figyel.
-Khm...-köszörültem meg a torkom.
-Ne haragudj.-fordult el azonnal.
Egy szót sem szólva húztam fel egy oversize pólót, amit betűrtem. Felkaptam a táskám és egy fekete napszemcsit.
-Készen vagyok.-szólaltam meg.
Végig nézett rajtam és elámulva tette hozzá:
-Kinek kellenek szupermodellek, mikor te százszor lekörözöd őket?!
-Ajj már!-nevettem fel-Butus vagy.
-Ebben nem tévedek.-húzta fel szemöldökét kacéran.
Megrázva fejem egy nagy mosollyal arcomon sétáltam ki, ő pedig utánam. Lent nem futottunk össze senkivel. Lesétáltunk a buszmegállóba. Sokan észrevették, hogy együtt jöttünk. Többek között Dénes és Coco is. Jól néztünk ki egymás mellett. Valahogy passzolt a stílusunk. Ákos kezdett közeledni. Észre sem vettem.
-Szóval együtt vagytok?-állt be elénk.
-Ezt miből szűrted le?-néztem rá szemforgatva.
-Együtt jöttetek ide. Viktor pedig nem arra lakik. Ti együtt voltatok tegnap este.-nézett ránk elképedve.
-Nem úgy ahogy gondolod.-vágtam rá.
-Szóval együtt aludtatok?-kérdezte furakodva.
-Igen. Na és?-vágott közbe Viktor.
-Majd megtudod.-rántott vállat beképzelten és lelépett a haverjaihoz.
-EMBEREK! ABIGÉL MOST MÁR VIKTOR RIBANCA!-kiáltotta el magát Dénes.(?!)
Elképedve néztem rá.
-Mi a fasz?-kérdeztem egyből.
-Show time. Tönkre fogom tenni az életed. Ahogy te tetted a szívemmel.-szugerált Dénes.
-Mi? Én nem tettem semmit. Már rég te cseszted el.
-JA ÉS KIHAGYTAM HOGY ÁKOSÉ ÉS COCOÉ IS!-tette hozzá majd felnevetett.
-Ezt most miért csinálod?-mérgesedtem be.
-Mert egy ribanc vagy. Jobb ha figyelmeztetek mindenkit.
-Kabd be Dénes!-húzott be neki Viktor.
-Mi a faszt kiabálsz te rólam és Abiról?-jött oda Coco is.
-Az igazat.
-Nagy hiba volt belekeverned engem is.-jelent meg Ákos is.
A fejem fogtam. Hihetetlen hogy telik egy reggelem.
-Na megjött az összes stricid. Indul a műszak cica.-kacsintott és lelépett.
Elképedve néztem utána. Nagyon felhúzott. Ákos fejrázva elment. Coco és Viktor maradtak.
-Elintézem.-nézett rám szúrósan Coco és Dénes után ment.
Már csak Viktor maradt.
-Egy szavát se hidd el! Nem vagy ribanc.-nézett rám mérgesen.
-Nincs baj.-bólintottam.
Akkor miért érzem ezt a szúrást a mellkasomban?!
-Erre akkor is mindig emlékezz!-nyomatékosította szavait.
Aprót bólintottam. Megérkezett a busz. Felszálltunk és egész úton meg sem szólaltunk. Mindketten gondolkoztunk. Én Dénes szavain rágódtam. Nagyon dühített amit csinált, de legfőképp rosszul esett. Rettentő szomorú hangulatom lett. Viktornak fel is tűnt, ezért mikor leszálltunk rákérdezett.
-Min agyalsz?-kérdezte tapintatosan.
Csak bambulva néztem tovább előre.
-Abigél?!
Még mindig Dénesen gondolkodtam.
-Hanna!-súgta oda.
Erre már oda figyeltem. A saját nevemre...
Már azt sem tudom ki vagyok...
-Mondd csak!-fordultam oda először.
-Minden oké?-kérdezte aggódva.
-Igen. Persze.-bólintottam.
Furcsálva nézett, láttam, hogy gondolt valamit, de nem mondta ki. Bólintott és tovább sétáltunk be a suliba. Az osztályba beérve leültünk a helyünkre. Ő Zalánékkal beszélgetett, én pedig a telefonom nyomkodtam. Idő közben Ákos is beért és lehuppant mellém. Nem köszöntem neki. Éreztem, hogy néz. Továbbra is telefonoztam. Ekkor eltűrt egy hajtincset a fülem mögé. Majd végig simította ujját nyakamon.
-Gyönyörű vagy.-súgta oda.
-Nem.-fordultam oda hozzá-Csak egy ribanc, nemde?-kérdeztem.
Most már nagyon bántott. Rajta vezettem le.
-Nekem nem.-húzta össze szemöldökét.
-Mindegy.-fordultam vissza a telómhoz.
-Ja értem. Szóval amit én mondok nem számít.-mondta szemrehányóan.
Nem szólaltam meg. Továbbra is rezzenéstelen arccal meredtem a telefonra.
-Jó tudni. De tudod, fogsz te még hozzám jönni és kérni, hogy szeresselek.-súgta oda.
Belépett a tanár. Nem tudtam válaszolni. Nem is akartam volna. Egész matekon feszengtem. Viktor folyton ellenőrző szemekkel vizslatott minket, Ákos pedig szimplán szugerált. Mindig.
Óra végén Dénes jött be az osztályba(?!).
Rám nézett és egy lánnyal kézen fogva besétált. Pontosabban azzal a lánnyal...
-Szia tesó!-jött oda a padunkhoz és lepacsizott Ákossal.
Szándékosan nem oda nézve kerültem látványát. Még mindig túl érzékenyen hatott rám.
-Szóval ki az új csajod?-kérdezte Ákos.
-Mutatkozz be cica!-mondta a flörtölős hangján Dénes.
-Enikő vagyok.-szólalt meg magas cincogó hangján az a...
-Szia. Ákos!-köszönt lazán.
-Na, csak beköszöntünk amúgy. Légy jó tesó!-pacsiztak le.-Vigyázz rá!-súgta oda.
Ezt most jól hallottam?!
Akaratlanul is rosszul esett őt egy másik lánnyal látni. De nem számít. Majd feldolgozom, nem?
Ezeken agyaltam egész nap. Az órák hamar elteltek, minden kisiklott térben és időben, mert minden gondolatom ő töltötte ki. Órák után a táskám vállamra dobva sétáltam ki bambán. Észre sem vettem és neki mentem valakinek.
-Hé, nézz már az orrod elé!-szólt rám egy lány.
-Ne haragudj.-mondtam és szomorúan tovább mentem.
-Ribanc...-hallottam halk szavait.
Elég volt. Kitört belőlem a sírás. Nagyon rosszul esett.
-Jézus, ennek megjött vagy mi a baja?!-kérdezte magától.
Kifutottam az épületből. Úgy döntöttem ma gyalog megyek. Úgy öt kilóméterre laktam a sulitól. Eddig is megtehettem volna. Bár akkor még voltak barátaim.
Könnyeim törölve sétáltam az utcán. Fülessel bömböltettem Halsey-től az Eleven című dalát. Érzelmeimmel küszködve próbáltam kiszűrni és megsemmisíteni a rossz és fájó gondolataim. Sikertelenül. Már sehol sem éreztem jól magam. Ez a fal is leomlott. Nem maradt családom. Nem maradt szerelmem. Sem pedig barátaim. Csak én...Én és a fájdalmaim. Ketten maradtunk. Az utca csendes és kihalt volt. Mindenki jobb szeret bent maradni. Leültem a járda szélére és utat engedtem könnyeimnek. Jól esett. Kiadni azt a rengeteg feszültséget, bánatot, haragot, fájdalmat és nyomorúságot amit éreztem. Két kar hírtelen átölelt hátulról. Kivettem a füleseket. Hátra fordultam és felnéztem az illetőre.
-Semmi baj. Itt vagyok kicsim.-sírt anyukám.
Anya...Várjunk csak, anya?!
-Anya!-borultam nyakába.
Millió kérdésem volt, de egyik sem volt olyan fontos, hogy helyette ne öleljem meg. Annyira hiányzott. Karjaiba zárt és szorosan ölelt.
-Kicsim most már nem lesz semmi baj.-húzódott el és mosolyogni kezdett.
-De..Még is hogy találtál rám?-kérdeztem meg egyből.
-A telefonodat bemérettük a rendőrséggel. Amint megtaláltak ide vezettem és követtem a térképet.-mondta megkönnyebbülve.
-Úristen. Annyira hiányoztál.-öleltem újra magamhoz.
Édesanyámnak mindig is remek illata volt, de most már megtanultam becsülni is.
-Te is nekem kicsim. Halálra aggódtuk magunkat apáddal. Mikor felhívtak az iskolából, hogy eltűntél nagyon megijedtünk.
-De már itt vagyok anya. Mindent sajnálok. Ígérem jó leszek.-ölelgettem magamhoz.
-Jajj kicsim úgy örülök, hogy ezt mondod. Szépen vissza viszünk a sulidba és minden rendben lesz.-simogatta a hajam.
Hogy? Én nem akarok visszamenni...
-Tessék?-néztem fel rá.
-Ne aggódj, nem fognak neheztelni rád. Egy fiú is eltűnt. Ráfogtuk az egészet. Mert rávett, hogy elgyere vele.-simogatta a hajam.
Most komolyan hazudott? És vissza akar küldeni az általam legutáltabb helyre? Az anyám cseppet sem változott.
-Nem megyek vissza.-húzódtam el tőle.
-Miket beszélsz? Nagyszerű lesz ott neked.-nézett rám parancsolóan.
-Anya meg sem kérdezed miért szöktem el?
-Kicsim, az a fiú vett rá, miket beszélsz?-nevetett fel rám erőltetve hazugságát.
-Anya én szöktem el! Érted? Én!-kiabáltam sírva.
-Bizonyára beüthetted a fejed. Na gyere szépen visszaviszlek.
-Anya nem.-sírtam.
-Gyere!-ragadta meg a karom idegesen.
-Anya!-sikítottam.
-Na ezért irattunk be oda! Indíts!-pofozott le.
Az arcomhoz kaptam és elfutottam. Anya beszállt a kocsiba, amiben apa bent volt már és utánam jöttek. Futottam ahogy bírtam. Nem hajtott más, csak hogy nem akarok újra vissza menni. Nem élném túl.
Közben az autó sanjos utolért én pedig kimerültem. Már éreztem, hogy a lábaim nem bírják a szolgálatot és szünetért könyörögnek. Anyám látva a kimerültségem kiszállt és utánam szaladva berántott az autóba. Hadakoztam, már amennyire csak tudtam. Persze mindhiába.
-Na. Ezt a felesleges kört ki is hagyhattuk volna, nem gondolod?-fordult hátra az anyám.
-Nem fogok oda vissza menni!-kiabáltam.
-De igen is fogsz!-rivallt rám.
-Legalább hadd vigyem a bőröndömet!-eszeltem ki valamit.
-Hol a bőröndöd?-kérdezte apám.
-Egy barátom házában. Kihozom és mehetünk. Ígérem.-mondtam higgadtan.
-Bemegyek veled.-nézett hátra anyám.
Bólintottam. Odanavigáltam őket Anti házához. Anyámmal kiszálltunk és miután Berta beengedett minket felmentünk az emeletre.
-Na de, biztos menni akarsz lányom?-jött utánunk Berta néni.
-Ő az én lányom. Ne hívja így!-fordult hátra anyám majd tovább ment.
Bementem a cuccaimért és egy cetlire írni kezdtem. "Anyámék rám találtak. Anti, úgy sajnálom, hogy nem tudtam elbúcsúzni. Főleg, hogy mostanában csak veszekedtünk. Bocsánat, a sok hibámért és, hogy nem mutattam ki mennyire szeretlek. Vagy ha igen, hülye voltam, hogy azt hittem köztünk lehet bármi is. Szeretlek. Mindig is emlékezni fogok rád. Ég veled" Amint ezt leírtam Berta néni kezébe csúsztattam és távoztam anyámmal. Tudom most mire gondoltok, miért nem szöktem el, és Dénesnek miért nem írtam?...Az elsőre a válaszom, hogy talán így lesz a legjobb. Végre Anti is boldog lehet, tehermentesen, Dénes is a barátnőjével, én pedig boldoggá teszem anyát és apát. Mindenki boldog. Az én boldogságom pedig mindegy. Annak már régen lejárt a szavatossága. A másodikat megválaszolva pedig...Nem tudom mit írtam volna neki. Túl sok a szó, kevés az idő. Azt hiszem, be kell érnünk egymás emlékével...
Beültünk az autóba, elhajtottunk és utaztunk az iskola felé.
-Hidd el kicsim, jó lesz. Engedékeny lányt faragnak belőled.
-Tudjátok ti egyáltalán mi folyik ott?-nevettem fel gunyorosan.
-Hát persze. Ez az élet természetes formája. Valahogy meg kell szelidítenünk.-mosolygott anyám.
Apám nagyot sóhajtva felhangosította a rádiót, nekem pedig leesett az állam. Anyámék tudták miket tesznek velem?!
-Anya, ti tudtatok róla?-kiabáltam.
-Ne kiabálj! Lesz min javítani.-rázta a fejét.
-Tudtad, hogy a fiúk miket tehetnek velünk, vagy nem?!-kiabáltam könnyes szemekkel.
-Nézdd, talán szokatlan módszer de az iskola bizton állítja, hogy garantált siker és több szülő is...-hadarta.
Anyám két alkalommal szokott hadarni. Ha zavarban van, vagy ha érzi, hogy nincs igaza.
-Anya engem megerőszakoltak!-kiabáltam vele, amikor apám lefékezett az út közepén.
-Hogyan?-fordult hátra apa.
-Nem is egyszer.-temettem arcom a kezeimbe-Jézusom, mit hittetek? Hogy elfenekelnek? Vagy mi? Ez nem óvoda rossz kislányoknak, ez egy szexuális bűnszervezet iskolának titulálva. Vagy tudtátok? Én már nem értek semmit.
Anyám dermedt arccal nézett.
-Sokat fizettünk annak az iskolának. Úgyhogy most oda megyünk, jó kislány leszel és elnézést kérsz. Aztán szót fogadsz a tanároknak és megtanulod mi az az alázatosság! Értetted?-kiabált anya könnyes szemmel.
Apa meredve nézett rá, majd nyelt egyet és újból vezetni kezdett.
Már nem szóltam. Felesleges lett volna. De egy valamit elhatároztam, nem leszek naív többé, és nem hagyom, hogy anyám nyerjen. Hihetelen volt. Abban a percben ahogy a kocsi elindult tudatosult bennem, hogy hova fogok visszamenni. Ez volt a legnagyobb félelmem. Hogy egyszer viszont látom ezt a helyet. Aztán nézz most rám, az anyámékkal egy kocsiban utazom abba a pokolba vissza. Minden kezdődik előlről. Minden a régi lesz, kivéve, hogy most nem lesz ott...Dénes.
Amint odaértünk elgyengültem. A lábaim lefagytak és nem tudtam mozdulni.
-Szállj ki!-szólt rám anyám.
Nem tudtam megszólalni sem.
-Azt mondtam szállj ki!-szólt rám újra erélyesen.
-Éva, elég.-szólt rá apám.
Anyám megbotránkozott arccal engedett apámnak és bólintott. Apa odafordult hozzám és beszélni kezdett.
-Figyelj! Kérlek szállj ki! Szépen kérlek kislányom.-szólt kedvesen.
-Hogy a kislányod?-néztem rá megvetően.
-A lányom vagy. Még ha utálsz is.
-Nem utállak apa. Egyáltalán.-néztem rá könnyes szemmel-Ezért fáj amire most kényszerítetek.-sírtam.
-Most még nem látod, de ez neked a legjobb. Szeretnénk ha rendes lány lennél. Később pedig igazi nő. Azt szeretnénk, hogy sokra vidd és sose kelljen beérned a kevesebbel!
-Itt? Ilyen helyen akartok megnevelni? Ahol megerőszakolnak?-kiabáltam.
-Elég ebből!-tolta el apámat anya és folytatta-Nem így kell. Mindig is túl engedékény voltál vele. Azért lett ilyen elkényesztetett. Nagyszájú. Szállj ki a kocsiból és indíts az iskolába!-suttogott anyám, de szavai mintha üvöltöttek volna.
Letöröltem a könnyeim és kiszálltam.
-Nem miattad szálltam ki Éva, hanem mert egy percig sem bírom tovább veled.
-Hogy mersz így hívni? Az anyád vagyok.-pofozott le.
Az arcomhoz kaptam.
-Csakugyan? Na és mi tesz téged anyává? Egy papír? Egy születési kiskönyv? Nem vagy az anyám csak mert véletlen megcsináltál. Egy anya nem tudná ezt tenni a gyerekével.
Egy ideig mérgesen nézett, majd szánakozó arccal odasúgta.
-Nem fogsz ennyit hisztizni mikor a milliókon ülsz. A leggazdagabb fiút találd meg! Értetted?-mosolygott magabiztosan.
Cinikusan felnevettem könnyes szemmel.
-Ég veletek!-indultam el ott hagyva őket.
-Mióta vagy fent?-kérdeztem rekedtes hangon.
-Nem túl régóta. De egyszer már haza mentem pár cuccért.
-Jaa, látom. Elfordulnál amíg átöltözöm?-mosolyodtam el.
-Persze.-biccentett és megfordult háttal nekem.
Ahogy öltözködtem épp egy melltartó volt rajtam és egy farmer nadrág, amikor a szemem sarkából észre vettem ahogy figyel.
-Khm...-köszörültem meg a torkom.
-Ne haragudj.-fordult el azonnal.
Egy szót sem szólva húztam fel egy oversize pólót, amit betűrtem. Felkaptam a táskám és egy fekete napszemcsit.
-Készen vagyok.-szólaltam meg.
Végig nézett rajtam és elámulva tette hozzá:
-Kinek kellenek szupermodellek, mikor te százszor lekörözöd őket?!
-Ajj már!-nevettem fel-Butus vagy.
-Ebben nem tévedek.-húzta fel szemöldökét kacéran.
Megrázva fejem egy nagy mosollyal arcomon sétáltam ki, ő pedig utánam. Lent nem futottunk össze senkivel. Lesétáltunk a buszmegállóba. Sokan észrevették, hogy együtt jöttünk. Többek között Dénes és Coco is. Jól néztünk ki egymás mellett. Valahogy passzolt a stílusunk. Ákos kezdett közeledni. Észre sem vettem.
-Szóval együtt vagytok?-állt be elénk.
-Ezt miből szűrted le?-néztem rá szemforgatva.
-Együtt jöttetek ide. Viktor pedig nem arra lakik. Ti együtt voltatok tegnap este.-nézett ránk elképedve.
-Nem úgy ahogy gondolod.-vágtam rá.
-Szóval együtt aludtatok?-kérdezte furakodva.
-Igen. Na és?-vágott közbe Viktor.
-Majd megtudod.-rántott vállat beképzelten és lelépett a haverjaihoz.
-EMBEREK! ABIGÉL MOST MÁR VIKTOR RIBANCA!-kiáltotta el magát Dénes.(?!)
Elképedve néztem rá.
-Mi a fasz?-kérdeztem egyből.
-Show time. Tönkre fogom tenni az életed. Ahogy te tetted a szívemmel.-szugerált Dénes.
-Mi? Én nem tettem semmit. Már rég te cseszted el.
-JA ÉS KIHAGYTAM HOGY ÁKOSÉ ÉS COCOÉ IS!-tette hozzá majd felnevetett.
-Ezt most miért csinálod?-mérgesedtem be.
-Mert egy ribanc vagy. Jobb ha figyelmeztetek mindenkit.
-Kabd be Dénes!-húzott be neki Viktor.
-Mi a faszt kiabálsz te rólam és Abiról?-jött oda Coco is.
-Az igazat.
-Nagy hiba volt belekeverned engem is.-jelent meg Ákos is.
A fejem fogtam. Hihetetlen hogy telik egy reggelem.
-Na megjött az összes stricid. Indul a műszak cica.-kacsintott és lelépett.
Elképedve néztem utána. Nagyon felhúzott. Ákos fejrázva elment. Coco és Viktor maradtak.
-Elintézem.-nézett rám szúrósan Coco és Dénes után ment.
Már csak Viktor maradt.
-Egy szavát se hidd el! Nem vagy ribanc.-nézett rám mérgesen.
-Nincs baj.-bólintottam.
Akkor miért érzem ezt a szúrást a mellkasomban?!
-Erre akkor is mindig emlékezz!-nyomatékosította szavait.
Aprót bólintottam. Megérkezett a busz. Felszálltunk és egész úton meg sem szólaltunk. Mindketten gondolkoztunk. Én Dénes szavain rágódtam. Nagyon dühített amit csinált, de legfőképp rosszul esett. Rettentő szomorú hangulatom lett. Viktornak fel is tűnt, ezért mikor leszálltunk rákérdezett.
-Min agyalsz?-kérdezte tapintatosan.
Csak bambulva néztem tovább előre.
-Abigél?!
Még mindig Dénesen gondolkodtam.
-Hanna!-súgta oda.
Erre már oda figyeltem. A saját nevemre...
Már azt sem tudom ki vagyok...
-Mondd csak!-fordultam oda először.
-Minden oké?-kérdezte aggódva.
-Igen. Persze.-bólintottam.
Furcsálva nézett, láttam, hogy gondolt valamit, de nem mondta ki. Bólintott és tovább sétáltunk be a suliba. Az osztályba beérve leültünk a helyünkre. Ő Zalánékkal beszélgetett, én pedig a telefonom nyomkodtam. Idő közben Ákos is beért és lehuppant mellém. Nem köszöntem neki. Éreztem, hogy néz. Továbbra is telefonoztam. Ekkor eltűrt egy hajtincset a fülem mögé. Majd végig simította ujját nyakamon.
-Gyönyörű vagy.-súgta oda.
-Nem.-fordultam oda hozzá-Csak egy ribanc, nemde?-kérdeztem.
Most már nagyon bántott. Rajta vezettem le.
-Nekem nem.-húzta össze szemöldökét.
-Mindegy.-fordultam vissza a telómhoz.
-Ja értem. Szóval amit én mondok nem számít.-mondta szemrehányóan.
Nem szólaltam meg. Továbbra is rezzenéstelen arccal meredtem a telefonra.
-Jó tudni. De tudod, fogsz te még hozzám jönni és kérni, hogy szeresselek.-súgta oda.
Belépett a tanár. Nem tudtam válaszolni. Nem is akartam volna. Egész matekon feszengtem. Viktor folyton ellenőrző szemekkel vizslatott minket, Ákos pedig szimplán szugerált. Mindig.
Óra végén Dénes jött be az osztályba(?!).
Rám nézett és egy lánnyal kézen fogva besétált. Pontosabban azzal a lánnyal...
-Szia tesó!-jött oda a padunkhoz és lepacsizott Ákossal.
Szándékosan nem oda nézve kerültem látványát. Még mindig túl érzékenyen hatott rám.
-Szóval ki az új csajod?-kérdezte Ákos.
-Mutatkozz be cica!-mondta a flörtölős hangján Dénes.
-Enikő vagyok.-szólalt meg magas cincogó hangján az a...
-Szia. Ákos!-köszönt lazán.
-Na, csak beköszöntünk amúgy. Légy jó tesó!-pacsiztak le.-Vigyázz rá!-súgta oda.
Ezt most jól hallottam?!
Akaratlanul is rosszul esett őt egy másik lánnyal látni. De nem számít. Majd feldolgozom, nem?
Ezeken agyaltam egész nap. Az órák hamar elteltek, minden kisiklott térben és időben, mert minden gondolatom ő töltötte ki. Órák után a táskám vállamra dobva sétáltam ki bambán. Észre sem vettem és neki mentem valakinek.
-Hé, nézz már az orrod elé!-szólt rám egy lány.
-Ne haragudj.-mondtam és szomorúan tovább mentem.
-Ribanc...-hallottam halk szavait.
Elég volt. Kitört belőlem a sírás. Nagyon rosszul esett.
-Jézus, ennek megjött vagy mi a baja?!-kérdezte magától.
Kifutottam az épületből. Úgy döntöttem ma gyalog megyek. Úgy öt kilóméterre laktam a sulitól. Eddig is megtehettem volna. Bár akkor még voltak barátaim.
Könnyeim törölve sétáltam az utcán. Fülessel bömböltettem Halsey-től az Eleven című dalát. Érzelmeimmel küszködve próbáltam kiszűrni és megsemmisíteni a rossz és fájó gondolataim. Sikertelenül. Már sehol sem éreztem jól magam. Ez a fal is leomlott. Nem maradt családom. Nem maradt szerelmem. Sem pedig barátaim. Csak én...Én és a fájdalmaim. Ketten maradtunk. Az utca csendes és kihalt volt. Mindenki jobb szeret bent maradni. Leültem a járda szélére és utat engedtem könnyeimnek. Jól esett. Kiadni azt a rengeteg feszültséget, bánatot, haragot, fájdalmat és nyomorúságot amit éreztem. Két kar hírtelen átölelt hátulról. Kivettem a füleseket. Hátra fordultam és felnéztem az illetőre.
-Semmi baj. Itt vagyok kicsim.-sírt anyukám.
Anya...Várjunk csak, anya?!
-Anya!-borultam nyakába.
Millió kérdésem volt, de egyik sem volt olyan fontos, hogy helyette ne öleljem meg. Annyira hiányzott. Karjaiba zárt és szorosan ölelt.
-Kicsim most már nem lesz semmi baj.-húzódott el és mosolyogni kezdett.
-De..Még is hogy találtál rám?-kérdeztem meg egyből.
-A telefonodat bemérettük a rendőrséggel. Amint megtaláltak ide vezettem és követtem a térképet.-mondta megkönnyebbülve.
-Úristen. Annyira hiányoztál.-öleltem újra magamhoz.
Édesanyámnak mindig is remek illata volt, de most már megtanultam becsülni is.
-Te is nekem kicsim. Halálra aggódtuk magunkat apáddal. Mikor felhívtak az iskolából, hogy eltűntél nagyon megijedtünk.
-De már itt vagyok anya. Mindent sajnálok. Ígérem jó leszek.-ölelgettem magamhoz.
-Jajj kicsim úgy örülök, hogy ezt mondod. Szépen vissza viszünk a sulidba és minden rendben lesz.-simogatta a hajam.
Hogy? Én nem akarok visszamenni...
-Tessék?-néztem fel rá.
-Ne aggódj, nem fognak neheztelni rád. Egy fiú is eltűnt. Ráfogtuk az egészet. Mert rávett, hogy elgyere vele.-simogatta a hajam.
Most komolyan hazudott? És vissza akar küldeni az általam legutáltabb helyre? Az anyám cseppet sem változott.
-Nem megyek vissza.-húzódtam el tőle.
-Miket beszélsz? Nagyszerű lesz ott neked.-nézett rám parancsolóan.
-Anya meg sem kérdezed miért szöktem el?
-Kicsim, az a fiú vett rá, miket beszélsz?-nevetett fel rám erőltetve hazugságát.
-Anya én szöktem el! Érted? Én!-kiabáltam sírva.
-Bizonyára beüthetted a fejed. Na gyere szépen visszaviszlek.
-Anya nem.-sírtam.
-Gyere!-ragadta meg a karom idegesen.
-Anya!-sikítottam.
-Na ezért irattunk be oda! Indíts!-pofozott le.
Az arcomhoz kaptam és elfutottam. Anya beszállt a kocsiba, amiben apa bent volt már és utánam jöttek. Futottam ahogy bírtam. Nem hajtott más, csak hogy nem akarok újra vissza menni. Nem élném túl.
Közben az autó sanjos utolért én pedig kimerültem. Már éreztem, hogy a lábaim nem bírják a szolgálatot és szünetért könyörögnek. Anyám látva a kimerültségem kiszállt és utánam szaladva berántott az autóba. Hadakoztam, már amennyire csak tudtam. Persze mindhiába.
-Na. Ezt a felesleges kört ki is hagyhattuk volna, nem gondolod?-fordult hátra az anyám.
-Nem fogok oda vissza menni!-kiabáltam.
-De igen is fogsz!-rivallt rám.
-Legalább hadd vigyem a bőröndömet!-eszeltem ki valamit.
-Hol a bőröndöd?-kérdezte apám.
-Egy barátom házában. Kihozom és mehetünk. Ígérem.-mondtam higgadtan.
-Bemegyek veled.-nézett hátra anyám.
Bólintottam. Odanavigáltam őket Anti házához. Anyámmal kiszálltunk és miután Berta beengedett minket felmentünk az emeletre.
-Na de, biztos menni akarsz lányom?-jött utánunk Berta néni.
-Ő az én lányom. Ne hívja így!-fordult hátra anyám majd tovább ment.
Bementem a cuccaimért és egy cetlire írni kezdtem. "Anyámék rám találtak. Anti, úgy sajnálom, hogy nem tudtam elbúcsúzni. Főleg, hogy mostanában csak veszekedtünk. Bocsánat, a sok hibámért és, hogy nem mutattam ki mennyire szeretlek. Vagy ha igen, hülye voltam, hogy azt hittem köztünk lehet bármi is. Szeretlek. Mindig is emlékezni fogok rád. Ég veled" Amint ezt leírtam Berta néni kezébe csúsztattam és távoztam anyámmal. Tudom most mire gondoltok, miért nem szöktem el, és Dénesnek miért nem írtam?...Az elsőre a válaszom, hogy talán így lesz a legjobb. Végre Anti is boldog lehet, tehermentesen, Dénes is a barátnőjével, én pedig boldoggá teszem anyát és apát. Mindenki boldog. Az én boldogságom pedig mindegy. Annak már régen lejárt a szavatossága. A másodikat megválaszolva pedig...Nem tudom mit írtam volna neki. Túl sok a szó, kevés az idő. Azt hiszem, be kell érnünk egymás emlékével...
Beültünk az autóba, elhajtottunk és utaztunk az iskola felé.
-Hidd el kicsim, jó lesz. Engedékeny lányt faragnak belőled.
-Tudjátok ti egyáltalán mi folyik ott?-nevettem fel gunyorosan.
-Hát persze. Ez az élet természetes formája. Valahogy meg kell szelidítenünk.-mosolygott anyám.
Apám nagyot sóhajtva felhangosította a rádiót, nekem pedig leesett az állam. Anyámék tudták miket tesznek velem?!
-Anya, ti tudtatok róla?-kiabáltam.
-Ne kiabálj! Lesz min javítani.-rázta a fejét.
-Tudtad, hogy a fiúk miket tehetnek velünk, vagy nem?!-kiabáltam könnyes szemekkel.
-Nézdd, talán szokatlan módszer de az iskola bizton állítja, hogy garantált siker és több szülő is...-hadarta.
Anyám két alkalommal szokott hadarni. Ha zavarban van, vagy ha érzi, hogy nincs igaza.
-Anya engem megerőszakoltak!-kiabáltam vele, amikor apám lefékezett az út közepén.
-Hogyan?-fordult hátra apa.
-Nem is egyszer.-temettem arcom a kezeimbe-Jézusom, mit hittetek? Hogy elfenekelnek? Vagy mi? Ez nem óvoda rossz kislányoknak, ez egy szexuális bűnszervezet iskolának titulálva. Vagy tudtátok? Én már nem értek semmit.
Anyám dermedt arccal nézett.
-Sokat fizettünk annak az iskolának. Úgyhogy most oda megyünk, jó kislány leszel és elnézést kérsz. Aztán szót fogadsz a tanároknak és megtanulod mi az az alázatosság! Értetted?-kiabált anya könnyes szemmel.
Apa meredve nézett rá, majd nyelt egyet és újból vezetni kezdett.
Már nem szóltam. Felesleges lett volna. De egy valamit elhatároztam, nem leszek naív többé, és nem hagyom, hogy anyám nyerjen. Hihetelen volt. Abban a percben ahogy a kocsi elindult tudatosult bennem, hogy hova fogok visszamenni. Ez volt a legnagyobb félelmem. Hogy egyszer viszont látom ezt a helyet. Aztán nézz most rám, az anyámékkal egy kocsiban utazom abba a pokolba vissza. Minden kezdődik előlről. Minden a régi lesz, kivéve, hogy most nem lesz ott...Dénes.
Amint odaértünk elgyengültem. A lábaim lefagytak és nem tudtam mozdulni.
-Szállj ki!-szólt rám anyám.
Nem tudtam megszólalni sem.
-Azt mondtam szállj ki!-szólt rám újra erélyesen.
-Éva, elég.-szólt rá apám.
Anyám megbotránkozott arccal engedett apámnak és bólintott. Apa odafordult hozzám és beszélni kezdett.
-Figyelj! Kérlek szállj ki! Szépen kérlek kislányom.-szólt kedvesen.
-Hogy a kislányod?-néztem rá megvetően.
-A lányom vagy. Még ha utálsz is.
-Nem utállak apa. Egyáltalán.-néztem rá könnyes szemmel-Ezért fáj amire most kényszerítetek.-sírtam.
-Most még nem látod, de ez neked a legjobb. Szeretnénk ha rendes lány lennél. Később pedig igazi nő. Azt szeretnénk, hogy sokra vidd és sose kelljen beérned a kevesebbel!
-Itt? Ilyen helyen akartok megnevelni? Ahol megerőszakolnak?-kiabáltam.
-Elég ebből!-tolta el apámat anya és folytatta-Nem így kell. Mindig is túl engedékény voltál vele. Azért lett ilyen elkényesztetett. Nagyszájú. Szállj ki a kocsiból és indíts az iskolába!-suttogott anyám, de szavai mintha üvöltöttek volna.
Letöröltem a könnyeim és kiszálltam.
-Nem miattad szálltam ki Éva, hanem mert egy percig sem bírom tovább veled.
-Hogy mersz így hívni? Az anyád vagyok.-pofozott le.
Az arcomhoz kaptam.
-Csakugyan? Na és mi tesz téged anyává? Egy papír? Egy születési kiskönyv? Nem vagy az anyám csak mert véletlen megcsináltál. Egy anya nem tudná ezt tenni a gyerekével.
Egy ideig mérgesen nézett, majd szánakozó arccal odasúgta.
-Nem fogsz ennyit hisztizni mikor a milliókon ülsz. A leggazdagabb fiút találd meg! Értetted?-mosolygott magabiztosan.
Cinikusan felnevettem könnyes szemmel.
-Ég veletek!-indultam el ott hagyva őket.
-Mindent érted teszünk!-kiáltotta utánam.
Vissza sem néztem. Szántam őt.
Egy újabb korszak zárult le...
